Vágyakozás a szerelemre

Spanyol fiatal kisleány,

Szemüveges, sötét hajú,

Teste finom gyümölcs mentát,

Dobott bele a savanyú,

Mézre vágyó kis szobámba,

Mit a nyugat ajándékozott,

Fiatalságomért cserébe kaptam,

Mit így követelek vissza most,

És csak öleltem pirkadatig,

És csókoltam a friss bimbót,

Mely bent rügyezett s odakint,

Fújt a szél, és bezárt a diszkó,

Részegek ordibáltak,

A kamaszok fejre álltak,

Amidőn én időutazásban,

Öleltem múlt századi magam,

Madridi volt a hölgy,

Nem teketóriázott,

Devianciám nem köllött,

Csak testem s izzadságom.

Titokzatosságodat te lány

Egyszerűséged deklarálja,

Szemedben hordozod a magány

Ismerős tekintetét a múltnak,

S mégis apró kecses termeted

Íves alakod, gyermeki mosolyod,

Sóhajt varázsolnak szívembe

Feledtetve a szürke hétköznapot,

Egyszer bekopogtatok hozzád

És sakkozunk majd hajnalig,

És hagylak majd nyerni talán

Hogy levetkőztesd parasztjaim.

A vágy rulett asztalánál ülök,

Ès még nem tudom mire fogadjak :

Arra hogy ez a szerelem örök,

Vagy arra hogy nem is volt mindig vak,

Forog a kerék, agyamban női nevek,

Az idő pincérként pezsgővel kínálgat,

És a krupiénak zsetonjaim helyett,

Vörös és fekete szavakkal szolgáltam,

Persze sejted már : nem nyerni jöttem,

Sem hamis tükör fényében úszni,

Mert úgy tervezted az esélyeket,

Hogy ne lehessen soha sem nyerni,

Mert ha megmondanám hogy szeretlek,

Azt hihetnéd hogy valami baj van,

Mert nem vagyok a szavak embere,

És nem is viselek álarcokat,

Akik beszélnek nem tudnak semmit,

Majd a saját sorsukon meglátják,

Mikor átkozzák a mondataik,

Mert a szerencse félelmet táplál.

Most ezernyi főbűnre csábítanak,

Nyakam szívemmel tekeredik,

Mert jut belőlük minden utcára.

Magányos agglegény vacsorám táljai

Desszertért kiáltanak az esti kavalkádban,

Hej, úrnői az északi holdnak,

Halljátok most íródó énekem,

Mert egyikőtök csak meghallja,

Ès felajánlja szívét nekem,

Ki hétezer éve sebeit nyaldossa,

Mert itt az éjfél, ütött az óra,

A végtelen perc véget ért,

Port hintek a magányomra,

S eltemetem Kirkegaard mellé,

Mikor édes hozzám érsz,

Nincs késni időnk – erőnk,

Le az utcára te éhes falka,

Ott tépj szét ahol a főn,

Az álmaim hangosan zúgja,

Ahol nem lát a hold sötét oldala,

Mert mocskos a fantáziánk

Szerepek mögé bújunk,

Így adva tovább láncolatát,

Az elhibázott mosolygó bajunk

Halkan nyögdécselő  hazugságát.