Hiányzik az íze és az illata,
Kecses formája, nedve,
A végtelenbe hívó halk szava,
Százszor álmodott kegyednek,
Álomvilágom Istennője,
Csak ábrándozok rólad,
Néha szőke vagy, olykor fekete :
Végtelen az olcsó fantázia,
S ha rossz álmok gyötörnek,
Tudom azért mert habozol,
Mert vágyaid nem írod le,
S elszállnak mind ha hagyod.
Egyedül vagyok magammal,
Most itt vagy velem,
Az évek most úgy múlnak
Mint a másodpercek,
Az aranyfolyó partjánál
Tartom a kezed,
Elrepülünk Rióba,
Aztán Erdélybe,
De még nem tudom miért,
Még nem tudom hogyan,
Csak azt tudom hogy én,
Már nem leszek olyan,
Mint az emberek általában,
Akik szomorúak,
Keresik a párjukat
…s magukba botlanak,
Ugyanazt a kört írod le
Minden egyes nappal,
Éjszaka tengerrel álmodsz:
Hullámmal és habbal,
Voltam már északon,
Ès leszek még délen is,
Terveztem házakat,
Raktam már fészket is,
Örjítő ez a repülés,
Èn inkább hajóznék,
A szívedbe az óceánon,
Ha fölolvadt a jég,
Mert már tudom miért,
Azt is sejtem hogyan,
És elhiszed hogy még,
Te nem vagy olyan.
Megtaláltalak. És jobban fáj
mint azt valaha elképzeltem.
Mert a fotókon aki voltál :
hű feleség lett, boldog ember.
Én magányos és hűtlen lettem
s csak higítja véremet a sors.
A világnak csak a hamis énnek
kalandor, hajós maszkját mutatom.
De most már látom mosolyod örök
fájdalmam eme szent pillanatában.
Magányosan hallgat a csönd
S kiönti borát eltört mélabúmnak.
Nem tudok se sírni, se nevetni.
Letapasztott szájjal várom a hóhért.
Majd sírva ölelem át porcelán nyakad.
A metánszagú mocskos vécén.
Rólad egyébként rosszat nem mondok.
Rólam csak pszichiáter hall félhomályban.
Amint az igaz szerelmet eltussolod,
Mert feledni vágysz mályva boldogságban.
Láttam a görög naplementét
aranyló bőrödön villanni.
S vakitott a Mont- Blancon a jég
mikor hajadba túrtak ujjaim.
A Gellért - hegyen angyalt rajzoltál.
A csillagos ég alatt eljegyeztelek.
A Láncz – hídon háromszázhatvannégyszer
mondtad el hogy : Szeretlek!
Naívan jobb ember akartam lenni.
Dühöngö suhanc voltam, tudom…
Mikor elbocsátottál életem elemi,
Fölrobbant atomjaira hullott.
És azóta kereslek. Nem talállak.
A másik oldalon úgy érzem látlak.
S most északról szól e déli bábban
a fűszeres álmok színvallása.
Ismeretlen szőkeség szeme sarkából,
Bámulta szemem igéző fényét,
S velem így a napban táncolt,
S otthon álmodozása végén,
Levedlette tűzpiros pólóját,
És magába nyúlt mélyen a fájdalom,
S magánya elvirágzott oltárán,
Halkan nyögdécselt a hiányom.
