Már nem az vagyok,
Aki a vonaton ülve,
Álmodozott kalandról,
S tengerparton betűzte,
A napokat dánul,
Mondandóm elapadt,
A kedvem megingott,
Új lány helyett asszony jött,
Ezernyi vers megsemmisült,
Lelkembe vihar köszönt,
De még élek egészségben,
És várom az új nyarat,
Leporolom büszke képem,
Harcomat föl nem adom,
S küzdök tovább mindenképpen.
Az angyalok lógnak már a fán,
A levelek lehulltak már rég,
De te még mindig ott vársz rám,
Ahol elhagytalak rég,
Neked még mindig itt a nyár,
Neked még mindig kék az ég,
Pedig az ősz itt van már,
S a szavakat elfújta a szél,
Valahová innen messze,
Távol tőled távol tőlem,
Angyalok keringenek,
Rád mosolyog a nap szeliden,
Csak dől a fény s a levelek,
Táncolják a régi táncot,
Amit sokszor próbáltam veled,
De elestünk nagyon sokszor.
Csak írnék hosszú sorokat,
A már megváltoztathatatlanról,
Hogy így áruljam el magam,
Mikor a végén senki sem szól,
Ki látja dobogó szívemet,
Tudja nem az árnyban állok,
Csak bemocskolták nevemet,
Munkások meg bolondok,
Mert nehéz kőszirten egyedül,
Örökzölden várni a tavaszt,
S nézni ahogy a rét zöldül,
Valahol völgyben, Piériában,
Most Melpomené maszkjában,
Csak sírok a kifutón,
Könnyem álarcom lemossa,
És erőt merítek a múltból.
Kislány, szemedben ezer élet,
De ha ölellek majd egy szép napon,
Nékem ezt az egyetlenegyet,
Egyszer könyörögve felkínálod,
Sírni fogsz és nevetni,
Én cigarettára gyújtok,
Újra akarod, megint,
Mikor én már messze járok,
S majd a kisbabádat ölelve,
Nyárspolgárként a külvárosban,
Az emlékem felgyújtja szíved,
S erőt ad e vágy a holnapra,
Mert belőlem fogsz táplálkozni,
Engem keresel majd úton - útfélen,
Értem fogsz térdre borulni,
A templomban egy vasárnap reggelen,
Nem leszek ott, csak a dalom,
Halkan szól majd szívedben,
S talán így majd megtanulod:
A vágy örök, s nincs véletlen.
