Csak írnék hosszú sorokat,
A már megváltoztathatatlanról,
Hogy így áruljam el magam,
Mikor a végén senki sem szól,
Ki látja dobogó szívemet,
Tudja nem az árnyban állok,
Csak bemocskolták nevemet,
Munkások meg bolondok,
Mert nehéz kőszirten egyedül,
Örökzölden várni a tavaszt,
S nézni ahogy a rét zöldül,
Valahol völgyben, Piériában,
Most Melpomené maszkjában,
Csak sírok a kifutón,
Könnyem álarcom lemossa,
És erőt merítek a múltból.
