Vágyakozás a szerelemre

Lekapcsoltad a villanyt,

Egy utolsót sóhajtottál,

És fejedet lehajtva,

Csendben agonizáltál,

És végre kimondtad azt,

Amiről évek óta kántálok,

Hogy jövője nincs a búnak,

És véget ér a leány álom,

Mert ez a szerelem kis parázs,

Mi kipattant a tűzhelyből,

S kioltotta északon a vágy,

Hirtelen. Következetességből,

Összenőtt mi össze illett,

Két magányos meg nem értett,

Véletlenül összefércelt,

Montázsa a gyermeki énnek,

És szépen bekeretezzük majd,

Elrettentő példa gyanánt,

Hadd himbálódzzon komótosan,

A következő mostoha falán.

Régóta elbűvöl az egyszerű,

Köntösbe burkolt szép tested,

Sosem felejtem el a keserű,

Könnyeket mit ejtettél értem,

Veled az élet tánc volt,

S a percek elrohantak,

A szerelem csendéletet karcolt,

Magányos lelkem barlangjába,

És a Duna hívogató illata,

Északon még mindig átkarol,

Ott amikor pezsgőjét itta,

Az örök élet a pesti oldalon,

Budáról álmodtál és regéltél,

A zene szólt, szem megcsillant,

Majd füledbe dalolt William Blake,

S fáradtan ébredtél Párizsban,

Utoljára budai lugasban,

Egy örök délután láttalak,

S már sejtettem a városmajorban,

Hogy újra szeretni foglak,

Magának a jövendő generáció,

Szobrot emel majd a tabánban,

S én galambként reászállok,

S fülébe dúdolom ezt a dalt. 

Részegek közt a leghangosabb a néma,

Őrült pénz szórásban úr a szegény,

Gazdag paraszt, csóró városi préda,

Az voltam, igen ez vagyok én.

De most hogy öregszek s múlik az idő,

S megállok egy percre, sóhajtok,

Agyamban keringenek régi idők,

Játszmák, nők, széles folyó partok,

S habár már nem leszek szebb,

Álmodozó csillogó szemű gyermek,

Lelkemben ott őrzöm fényképed,

S néha gyertyafényben előveszem.

Tizenöt évvel ezelőtt babám,

Még lélegző hús voltál s vér,

Koncerten hozzád dörgölőztem,

S most az északnak eme pontján,

Villódzol számitógép kijelzőjén,

Én ünneplőben várom az időt,

Amikor válaszolsz üzenetemre,

A megúnt zenekar leteszi a lantot,

S Karády Katalin adja a felnőtt,

Izzadt válaszát a kérdésednek.