Ó élet, te drága, kegyetlenül döföd belém a kést,
Mit szerelmünk halott virága élezett romlásával rég,
A bor folyik az erekben, S mélán, néha hátranéz,
Habár életem : eltűnőben, emléke édes mint a méz,
Már csak az emlék maradt, S az unott hétfő közeleg,
S habár a tavasz, péntek itt van, lelkemben visít a bilincs zörej,
Mert nem szabad az, aki árván, Egyedül beszél a falhoz,
Azelőtt voltam büszke király, de most fülembe ordit a Most:
Csak vagyok. Szimplán,vastagon. Létezek valahol a földön,
A sors leköpött, megmosott északon, Vártam soká, de nem jött az öröm,
ò, mennyit vártam én a dán mezőn, s életemet dominóként döntötte le a fôn,
Apáim büszkén nyugszanak sirjaikban, S én ki nevüket hordom,
Csak bámulok a ködös távolba, S derengek a borongós múlton,
A vér nem válik vizzé, A víz, elpárolog, elillan,
Èn maradok meg borként - felejtve a megúnt láncokat
