Anyám egy nyári reggelen,
Kávét szürcsölve, komolyan,
Mélyen a szemembe nézett,
Félvállról figyeltem, hallgattam,
A bűneimet kérte számon,
Mit nők ellen vétettem,
S emlékeztetett a fájón,
Kudarcba fulladt szerelemre,
Habár tudom : a láz nem én vagyok,
Sem elrontója a jó időknek,
A férfiasságát magamon hordozom,
Apámnak, s mind a felmenőknek,
Ezért látja bennem szülőm,
Vérszomját a fenevadnak,
Mi felfalt már sok szeretőt,
Életüket földbe tiporva,
Könnyekkel áztatott orcáján,
Az igazi meleg nyárnak,
Meglátom a hasonlatát,
Keringő sirály honvágyának,
Mert én magam vagyok a hiba,
Nem a lányok, nők, szeretők,
Narcissos mindenkit hibáztat,
Ahelyett hogy kutakodna belül,
Mert a legmélyén a szívnek:
Ott nyugszik a válasz,
Nem találsz nőt, életet,
Amíg keresel, kutatsz.
Ne fuss most, kérlek, ne kapkodj,
Csak hallgasd mit a szíved mond,
- Ezt mondta anyám, ott, akkor,
Àsítottam, s legyintettem nagyot...
