Vágyakozás a szerelemre

Anyám egy nyári reggelen,

Kávét szürcsölve, komolyan,

Mélyen a szemembe nézett,

Félvállról figyeltem, hallgattam,

A bűneimet kérte számon,

Mit nők ellen vétettem,

S emlékeztetett a fájón,

Kudarcba fulladt szerelemre,

Habár tudom : a láz nem én vagyok,

Sem elrontója a jó időknek,

A férfiasságát magamon hordozom,

Apámnak, s mind a felmenőknek,

Ezért látja bennem szülőm,

Vérszomját a fenevadnak,

Mi felfalt már sok szeretőt,

Életüket földbe tiporva,

Könnyekkel áztatott orcáján,

Az  igazi meleg nyárnak,

Meglátom a hasonlatát,

Keringő sirály honvágyának,

Mert én magam vagyok a hiba,

Nem a lányok, nők, szeretők,

Narcissos mindenkit hibáztat,

Ahelyett hogy kutakodna belül,

Mert a legmélyén a szívnek:

Ott nyugszik a válasz,

Nem találsz nőt, életet,

Amíg keresel, kutatsz.

Ne fuss most, kérlek, ne kapkodj,

Csak hallgasd mit a szíved mond,

- Ezt mondta anyám, ott, akkor,

Àsítottam, s legyintettem  nagyot...

Újra magadba fogadtál, 

Mert hazatértem végre,
És legyintenek az utcák,
És összesúgnak a terek,

És megáll az idő. Szem lecsukóban,
Egyszerre vagyok mindenütt minden:
És egybeolvadok e pillanatban
A büszke város apró rezdüléseivel...

Hűvös sör budai lugasban,
A szökőkútban víz a szigeten,
A Gellért-hegyen hibbant turista,
Pezsgődugó a Deák téren,

Fejtegetve cseppkőbarlangban,
Izzadva körúton dugóban,
Földön hempergő részeg söprűje,
Parlamentben bók a konyhás néninek,

Rablóhús, forgatva Rózsadombon,
A Normafánál kergetőző gyermek,
Ismerős hang éjszakai buszon,
Álmos villamos hangos recsegése,

Felszálló galamb hajnalban a várban,
Leszálló köd a nyolcban, kuplerájban,
Szálló szemét bűze külvárosban,
Csillogó pohár a New York szállóban,

Egy francia lány tekintete bárban,
E kacagó szél elől futó pincér keze,
Megálltak mind, mind egy pillanatra,
És láttam őket, mind egyszerre.

Ó élet, te drága, kegyetlenül döföd belém a kést,

Mit szerelmünk halott virága élezett romlásával rég,

A bor folyik az erekben, S mélán, néha hátranéz,

Habár életem : eltűnőben, emléke édes mint a méz,

Már csak az emlék maradt, S az unott hétfő közeleg,

S habár a tavasz, péntek itt van, lelkemben visít a bilincs zörej,

Mert nem szabad az, aki árván, Egyedül beszél a falhoz,

Azelőtt voltam büszke király, de most fülembe ordit a Most:

Csak vagyok. Szimplán,vastagon. Létezek valahol a földön,

A sors leköpött, megmosott északon, Vártam soká, de nem jött az öröm,

ò, mennyit vártam én a dán mezőn, s életemet  dominóként döntötte le a fôn,

Apáim büszkén nyugszanak sirjaikban, S én ki nevüket hordom,

Csak bámulok a ködös távolba, S derengek a borongós múlton,

A vér nem válik vizzé, A víz, elpárolog, elillan,

Èn maradok meg borként - felejtve a megúnt láncokat

Mikor már álmában is gyötörsz valakit,

Rémképekkel, torz hangokkal,

A kiválasztott elbizonytalanodik,

És végezni akar hirtelen magával,

A folyó lassan csordogál,

Ha belevetem magam,

Többé már te sem látsz,

És nem leszek már angyal,

Mert azt mondom hogy a fellegek,

Csak a pokol bugyrainak mása,

És te vagy a szörnyű madaram fészke,

Keserédes cukor, szénné égett mályva,

Haragom egyre hatalmasabb,

És oktalan, úgysem értenéd,

Ezért most inkább elmegyek,

Hogy nélkülem jobb legyél.