Mennyi kimondatlan szó,
S halánték duzzanat,
Felgyülemlett genny, a bók,
Itt áll egy üvegben bezárva.
Elvetted a legfontosabbat,
Amiért őseim meghaltak,
Mert a szabadságomat,
Én nem ingyen kaptam.
Rab voltam, és a láncok,
Láthatatlanul fonták be szívem,
Ès csak ködösített a mámor,
Mert nem hozott örömet.
Mennyivel is egyszerübb ,
Fenækig üriteni a poharat,
S várni hogy másoké legyen a bün,
Elkárhozott döntések miatt,
Mert a boldogság barátom,
Nem a múltban rejlik,
A jövőben sem bizony,
Róla csak a jelen árulkodik.
Mert semmi sem számít,
Csak az ami most van,
S a most nem hasonlít,
Arra mire ígéretet kaptam,
Én nem hibáztatok senkit,
Magam kovácsoltam sorsom,
Tudom az óra eljön megint,
Megáll az idő, újra, folyton.
Téged látlak azóta kedves,
Amióta vonatra szálltam,
A zivataros északra jöttem,
Feledni a rózsa – szádat.
Mert ottmaradtam a parton,
A tikkadó hőségben,
Ahol meztelenül szaladott,
Életünk a szerelemben.
Magányom képeslapját feladtam,
Belegyürtem életem üvegjébe,
S egyszer egy szép nap,
Elsodorja hozzád a tenger.
